Nicolai Hartmann német filozófus a műalkotások létezésének módját rétegek formájában írta le. Ismerje meg a rétegek elméletét.


Nicolai Hartmann, a kritikai ontológiájáról ismert német filozófus rétegelméletként írta le, hogyan létezik egy műalkotás. Esztétika című könyvében Hartmann kifejti, hogy egy műalkotás két összetevőből áll: egy "előtérből", amely az érzékelt, kézzelfogható anyag, és egy "háttérből", amely a nem kézzelfogható, mentális konnotáció. Egészében véve a műalkotás előtere a "forma" érzékelhető, kézzelfogható rétege, míg a háttér az "ideológia" nem kézzelfogható rétege.

Ily módon egy műalkotás kétrétegű: egy előtér és egy háttér. Az előtérrel ellentétben azonban a háttér többrétegű struktúra, amely tartalmilag egytől négy szintre tagolódik. Az utóélet különböző rétegei szervesen léteznek, és a rétegek sorrendjének megfelelően minden egyes rétegre hatással van az előző réteg, így az ideológiai és szellemi utóélet az érzéki előtéren keresztül jelenik meg.

Egy portréval mint konkrét példával élve, az előtér a vonalak és színek általunk látható elrendezése, amelyet kétdimenziós térben festünk a képernyőre. A portré első rétege az ábrázolt személy "külső anyagi" rétege, a második réteg pedig az "élet" rétege, amit az anyagi rétegen keresztül látunk, és amely a személy mozgását, arckifejezését stb. mutatja. A harmadik réteg a "pszichológiai" réteg, amely az előző életrétegen keresztül jelenik meg, és a szereplő személyiségét és belső sorsát mutatja, végül a negyedik réteg a "spirituális" réteg, amely a pszichológiai réteg alapján jelenik meg, és a szereplő lényegét, ideológiáját és jelentőségét mutatja meg.

A műalkotás létezésének ez a felfogása az, ahogy Hartmann a művész és a néző közötti kapcsolatot meghatározza. Más szóval az előtér, az a lelki világ, amelyet a művész a műalkotáson keresztül közvetíteni próbál, a háttér által reprezentálódik, a néző pedig az előtéren keresztül ismerheti meg azt a hátteret, amelyet a művész kifejezni próbál. Ezért felismerték, hogy egy műalkotást értékelni annyit jelent, mint az előtér mentális rétegébe mélyen behatolni a mű érzékszervi és fenomenális rétegén keresztül, és képesnek lenni arra, hogy találkozzunk a művésszel, és mentális beszélgetést folytassunk vele.

Hartmann szerint a műalkotás méltatása a néző saját találkozása, dialógusa és interakciója a művész mentális világával. A néző végül egy második műalkotást hoz létre, amely túlmutat az eredeti élményen. A második kézből származó élmény az az érzés, amikor valaki más élményét sajátunknak érezzük, vagy amikor egy korábbi élményt újra átélünk. Mi értelme van egy műalkotás méltatásának, ha csak az érzéki élvezet megtapasztalására, jelentésének megértésére és értékének megvitatására összpontosít? Az elismerésnek az új értékek felfedezéséről és a szellem gazdagításáról kellene szólnia.